Forint helyett Euro

2012.06.25.

Forint helyett Euro

Alig múlt tízéves, máris sokan temetik az eurót, legalábbis egyre többen tartják elképzelhetőnek, hogy a valutaunió és vele a közös fizetőeszköz is megszűnik. A szkeptikusok érve, hogy a közös térség messze került az optimális valutaövezeti kritériumoktól, mivel az egyes tagállamok fejlettségi mutatói túlságosan eltérő pályán maradtak.

Az optimális valutaövezeti koncepcióból kiindulva, amennyiben az eurótérség szét is esik, annak helyén akár ki is alakulhatnak kisebb optimális övezetek, mivel egyedül maradni saját devizával a jelenlegi világgazdasági káoszban senki sem akar. Ilyen övezetet alkothatnának a közös monetáris történelmi tapasztalatokkal is rendelkező Benelux államok vagy a dél-európai országcsoport, de Németország körül is kialakulhatna egy erős mag, például Ausztria, Hollandia csatlakozásával. A skandináv államok szintén viszonylag könnyen létrehozhatnák saját közös monetáris térségüket.

Már Kossuth is megálmodta

Közép-Európa szintén jó terepe volna egy optimális valutaövezetnek, mivel a régió országai hasonló gazdasági és történeti tapasztalatokkal rendelkeznek, ráadásul fejlettségi mutatóik sem különböznek nagyon, amelynek köszönhetően a visegrádiak vezetésével még a közös pénzügyi kormányzást sem volna annyira nehéz kialakítani, mint most létrehozni az európai fiskális uniót. A terv nem teljesen újszerű: Kossuth Lajos 1850-ben már megfogalmazta a Duna menti konföderáció koncepcióját, amely lényegében megfeleltethető egy visegrádi optimális valutaövezetnek.

Bár az európai integráció elmélyítésével létre lehetne hozni a fiskális és politikai uniót, ehhez olyan, szuverenitási problémákat érintő politikai döntésekre volna szükség, amelyekre Európa nemzetei jelenleg nem "érettek". Hogy mi lehet a recept, sok helyen elmondták: a közös gazdasági térség kialakítása közös munkaerőpiaccal, közös társadalombiztosítással, közös gazdasági kormányzással, amely közös garanciavállalásra és adósságfinanszírozásra képes (eurókötvény). Ezen túl a pénzügyi integráció fokozása, amelyhez közös európai betétbiztosítási és bankfelügyeleti rendszer szükséges. A fiskális unió keretében pedig a nemzeti költségvetéseket − mint az állam szuverenitásának sarokköveit − kellene valamilyen formában összekapcsolni. A legfontosabb feladat az, hogy megtalálja az új integrációs optimumot az eurózóna − ez viszont nem csak technikailag, hanem politikailag is kényes művelet.

Új optimumot kell keresni

A jelenlegi monetáris unió fő baja éppen az, hogy nem optimális: gazdaságilag különböző fejlettségű országokat kellene egy intézményrendszerben összehozni. Addig nem volt ezzel probléma, amíg a gazdasági mutatók − a fejlettségi szintektől függetlenül − közelítettek egymáshoz. Ám a válság kitörésével e mutatók − elsősorban a növekedési pálya, a bér és a termelékenységi ráta, az infláció és a reálkamat − teljesen eltérően kezdtek mozogni, lehetetlenné téve a közös monetáris kormányzást. Így azonnal láthatóvá váltak a − már az alaphelyzetben is meglévő − strukturális egyenlőtlenségek, hiszen a negatív reálkamatok miatt nőtt nagyra Írországban és Spanyolországban is az ingatlanpiaci lufi, így a magánszektor rapid eladósodása a fegyelmezett államháztartásokat is maga alá gyűrte.

A legfontosabb kérdés Magyarország számára: mit lehetne egy ilyen helyzetben tenni, és különösen mit lenne érdemes a közép-európai kis országoknak e környezetben csinálniuk. A válasz egészen egyszerű: új optimumot kell keresni. Az euró túlélése − ahogyan születése is − alapvetően politikai döntés volt. Ilyen típusú egyezségeket rendszeresen kötnek az államok, jellemzően olyanok, amelyek gazdaságszerkezetileg, a világgazdaságba történő illeszkedésük formájában hasonlóak. Segíti a közös megállapodást, ha az országcsoport geopolitikai és kulturális értelemben is egységes régiónak számít. Ilyen a nyugat-afrikai országokat tömörítő valutaövezet vagy az Öböl menti térségben most formálódó valutaunió.

A kelet-közép-európai országok, elsősorban a visegrádi négyek, mind geopolitikai, mind gazdasági, társadalmi, sőt kulturális értelemben is egy csoportot alkotnak. E csoport határai ráadásul bővíthetőek: akár a balti térség, akár a Balkánon Románia és Bulgária felé. A maihoz némileg hasonló nemzetközi tapasztalatok ihlették az 1850-es években Kossuthot terve kidolgozására. Úgy látta, hogy a Szent Szövetség válsága miatt a Habsburg-birodalom és Törökország fel fog bomlani és a birodalmak területén kisebb nemzetállamok alakulnak majd − azok azonban önmagukban nem lennének elég életerősek és könnyen idegen hatalmak játékszerévé válhatnak. Kossuth víziója részben valóra is vált az első világháború után, pedig eredetileg ő arra tett javaslatot a dunai konföderáció gondolatával, hogy a Duna mentén egy államszövetséget kellene létrehozni, ami a kisebb nemzetállamokat erősítené.

Ez a politikai elképzelés persze sosem valósult meg, de mégis érdemes lenne végiggondolni, hogyan lehetne egy valutaövezet formájában leporolni a történelmi terveket. A nemzetközi környezet szétesése ugyanis hasonló helyzetet teremt, mint amelyben Kossuth elgondolta konföderációs ötletét. Régiónk országai jelenleg mind az eurózónába tartanak (vagy már ott vannak), erre szerződéses vállalás is kötelezi őket, már ameddig az eurózóna fennmarad. Némelyeknek sikerült az utolsó pillanatban bekerülni a klubba, mások, mint például Magyarország, a divergáló gazdasági teljesítmények miatt egyre távolabb kerül a feltételrendszer teljesítésétől. Amiatt igyekeztek a térség országai a valutaunióba, mert egyik ország sem képes valóban független nemzeti monetáris politikát folytatni, mivel ahhoz kicsik a globális piacon. Együtt viszont erősebbek lehetnek, és mivel hasonló fejlettségűek, ezért optimális valutaövezetként működhetnének − szemben a túlzottan sokféle eurózónával.

Meghaladható a maastrichti rendszer

Az optimális közös valutaunió azon múlhat, hogy képesek lennének-e a régió országai kialakítani egy maastrichti kritériumrendszerre hasonló − mondjuk visegrádi kritériumrendszer névre keresztelt − közös feltételrendszert, amelyet nem a nyolcvanas évek európai közösségének fejlettségére, hanem saját optimális, 2012-es közép-európai igényeikre szabhatnának. Az egyáltalán nem biztos, hogy pusztán államháztartási, adósság-, kamat- és inflációs szabályokra érdemes gondolni a feltételrendszer kigondolásakor. Egyéb tényezőket − például külső egyensúlyi, beruházási vagy éppen megtakarítási − elemeket is meg lehetne fontolni, ahogy ezt a maastrichti kritériumok kapcsán javasolták is közgazdászok.

A cél egy Duna menti valutaunió létrehozása lehetne, amelyben viszonylag hasonló fejlettségű, hasonló gazdasági struktúrájú országok közösen hozhatnák létre saját fizetőeszközüket. Lenne közös jegybank és természetesen − az eurókrízis tanulsága nyomán − lenne közös fiskális felügyeleti szerv. Utóbbi azért is kívánatos, mert térségünket néha felesleges, káros és gyakran az irigységig fajuló gazdasági vetélkedés jellemzi. Felesleges, mert általában az egyik ország sikeréből a másik is profitálni szokott − például ha Szlovákiába költözik egy autógyár, annak beszállító köre messze átnyúlik a magyar határon. Fordítva is igaz, ha valaki bajba jut, akkor az másoknak is kárt okoz, például amikor a forintot vagy a zlotyt erős eladói nyomás löki, akkor a legtöbb régiós deviza ugyanazt az irányt követi. A közös gazdasági irányítás tehát nem feltétlenül káros, könnyebb lenne a szinergiákat kihasználni, és kevesebb szuverenitás feladásával járna.

Minden abba az irányba mutat, hogy a visegrádi együttműködés alapjain el lehetne indulni egy közös fizetési térség kialakítása felé, amelynek intézményi hátterét, pénzügyi elveit közösen kellene kialakítani, mert erre a jövőben még nagy szükség lehet. Az eurózóna válsága és annak tanulsága nemhogy elriasztó érv, hanem sokkal inkább meggyőző, hogy ezt a folyamatot − már csak a szinergiák kiaknázása miatt is − végig kellene gondolni.

A szinergiák abból származhatnának, hogy a régió gazdaságai jobban kiegészítik egymást, mint azt sokan gondolják. Kialakult például egy egészséges szakosodás a különböző iparágakban, például Szlovákia az autógyártás fellegvára, Csehországban a gépipar erős, persze részben itt is az autóipar az egyik húzóág, Magyarországnak pedig kiaknázatlanok a mezőgazdasági adottságai. Az egyes országok alapvetően a globális termelési lánc azonos fokán helyezkednek el, amelyek egymást kiegészítve közös régiós termelési hálózattal rendelkeznek. A méretek is a komplementaritást erősítik: például a lengyel piac hatalmas, oda legalább annyira jó lenne betörni, mint az európiacra.
forrás: Napi Gazdaság
vissza